Szó szerint
A kommunikációs modulunk köztudottan nem túl jól sikerült. Szinte mindig – még a nagyon kompenzáló autista társaink esetében is – nehézséget jelent a beszélt nyelv megértése.
Különösen igaz ez a bonyolult és/vagy hosszú mondatok, illetve a rejtett utalások, vicces, humoros, vagy „képes” beszéd esetén. Ennek egyik „tünete”, a szó szerint értés igen általános jelenség, ha autizmusról van szó. Ha valaki jól kompenzál, azaz egyéb képességeivel hidalja át ezt a hiányosságát, abból lesz a jövő stand-up comedy-se, annak is élethosszig tartó odafigyelés és folytonos elemzés jut osztályrészül. Tudjátok, azok a faviccek… reccs. 🙂
Szerencsémre olyan családban nőttem fel, ahol csípőből repkedtek a poénok, beszólások, ezért az ilyen irányú „fejlesztésem” házilag megoldottnak tekinthető. Meg persze Rejtő Jenőnek, Romhányinak és társainak. Ma már többnyire értem, ha valami irónia, poén, de ez a képességem gyorsan romlik, mihelyst fáradt, feszült vagyok, vagy épp nagyon elmélyedtem valamiben.
Szóval vicces és fájdalmas ez egyszerre. Főleg gyerekként, amikor olyan dolgot vettem komolyan, amiről minden más gyerek tudta volna, hogy azzal nem kell törődni. Pl. amikor az osztályfőnököm (nem, nem volt pedagógus a szó nemes értelmében amúgy sem) másodikban azt mondta: Ha még egyszer ilyet csinálsz, elvitetlek nevelőintézetbe! Onnantól kezdve rettegtem, hogy mikor jönnek értem. Anyu csak azt látta, hogy valami bajom van – egy napi kemény faggatással sikerült belőlem kihúznia, hogy mi az. Vagy az a szólásunk, miszerint „hátra kötöm a sarkad!”. Sokat filozofáltam, vajon hogy fogják ezt megtenni? Kifúrják a csontot a lábamban, és madzaggal összekötik?! Ezeken persze ma már nevetek (meg mindenki, akinek elmesélem), de akkor sok időre bizony komoly szorongást okozott.
Összegyűjtöttem néhány gyöngyszemet, nem csak magamtól – mert nevetni jó. Kezdjük a klasszikus viccel (ismert még „informatikus gyereke”, „matematikus gyereke” verzióban):
Anyuka: Kisfiam, szaladj le a boltba! Hozz 1 liter tejet, és ha van tojás, 6-ot!
Kisfiú hazajön a boltból 6 liter tejjel.
Anyuka: De hát miért hoztál 6 tejet?!
Kisfiú: Volt tojás!
Váróterembe érkezvén leültem. Utánam nem sokkal jött egy 50 körüli férfi.
– Elnézést, ki az utolsó? – kérdezte.
– Maga! – vágtam rá…
Orvos ismerősömmel beszéltem telefonon.
– Most nem jó, épp rendelek!
Mire én kíváncsian:
– Mit rendelsz?
Ágiéknál először jártam, így nem tudtam, mi merre van. Megkérdeztem, hol a wc?
– Itt rögtön balra! – jött a válasz.
Kiléptem a konyhából, balra fordultam, és bangggg… ott fal van. Álltam tanácstalanul pár másodpercig. Persze Ági hamar észrevette, és mivel járatos az autizmusban, gyorsan javított: a folyosó végén balra. Jót nevettünk a helyzeten.
Osztálytársamtól kérdezte a tanár:
– Hogy hívják a nagymamádat?
– X Y-né.
– De mi a keresztneve?
– Y-né!
Két példa a „nekem természetes, neked fura, vicces” helyzetekre:
Egyik barátnőm autóval vitt a nagymamámhoz, de nem ismerte az odavezető utat, így én navigáltam. Mondom neki: A következő közlekedési lámpánál kanyarodj be balra!
Erre ő hangosan felnevetett: Ilyet is csak te tudsz mondani!
Nem értettem, mi ebben olyan vicces, meg is bántódtam. Aztán tisztáztuk, hogy neki a lámpa az lámpa, nekem pedig a lámpa az utcai világítást segítő fényforrás, ami meg a forgalmat szabályozza, az a közlekedési lámpa. (Ott és akkor mindkét lámpánál lehetett volna balra kanyarodni, ezért sem értettem elsőre, miért nevet ki.)
Gyerekkoromban nagyon mérges voltam, akárhányszor át kellett menni a „zebrán”. Azt hamar megtanultam, hogy így hívják, de nekem sajnos folyton egy elgázolt állat képe ugrott be, ettől meg kiborultam. Sok évig mindenkit kijavítottam, hogy „az nem zebra, hanem gyalogos átkelőhely!!!”.
Néhány képes kedvenc:
Utolsónak pedig egy angol kisfiú dolgozata. „A következő szavakat írd le ábécé sorrendben (olyan sorrendben, ahogy az ábécében követik egymást)!
Végezetül pedig kérlek titeket, ne nevessetek ki egy minket, ha ilyen helyzetbe kerülünk… Vagy legalább ne előtte. Így is tudjuk, már kicsi gyerekként érezzük, hogy kilógunk a sorból…
