Saját, személyes élménybeszámoló következik, szóval senki se vonjon le magára nézve messzemenő tanulságokat. Főleg, mivel levelező tagozatra járok, kétszer annyi idős vagyok, mint általában azok, akik érettségi után egyből továbbtanulnak, és mostanáig vidékre jártam.

Előrebocsájtanám a következőket: 100 emberből 98 megszenvedi így vagy úgy az első félévet, kortól, nemtől, egyéb körülményektől függetlenül. Ez tehát önmagában nem autispecifikus. Hallgatván a csoporttársaimat, akik közül többen túléltek már egy egyetemi, főiskolai képzést, nekik sem volt könnyű – gratulálok, lányok!

Két részre szedem a tapasztalataimat: 1. megszokni ezt az életet, 2. tanulás, vizsgázás.

Előkészítő fázis. A pszichológusom segítségével augusztus végén felvettük a kapcsolatot az egyetemmel. Két hölgy volt, akik iskolán belül rengeteget segítettek nekem, személyiségi jogok miatt csak a titulusaikat írom ide (ámbár google a barátunk, ha valakit nagyon érdekel): az intézményi esélyegyenlőségi koordinátor, és az Apáczai kar hosszú, vörös hajú egyetemi docense. A beiratkozás napján leültünk beszélgetni – kölcsönösen meg voltunk ijedve egymástól, hiszen mit keres egy autista gyógypedagógia szakirányon? Hivatalosan még nem volt ilyen tanulójuk, így egy egészen szokatlan helyzetbe kerültek. Elmondtam, hogy engem elsősorban az autizmussal kapcsolatos kutatások érdekelnek, tehát elméleti szakember szeretnék lenni. Jeleztem, hogy nem szeretnék pozitív diszkriminációt pusztán a BNO kódom miatt – tudom, hogy mire vállalkoztam, beleértve a kötelező gyakorlatokat, és bár nem tudom előre megjósolni, milyen akadályokat hogyan veszek majd, de minden erőmmel azon leszek, hogy a követelményeket a többiekhez hasonlóan teljesítsem.

  1. És akkor elkezdődött…

Sejtettem, hogy nehéz lesz megszokni, beszokni, de reméltem, hogy a „szokásos” egy – másfél hónap elég lesz (általában ennyi idő kell egy új helyzet megszokásához). Hát, nem így lett.

Mindjárt ott van az utazás.

Amúgy is nagy mumusom, de megnyugtattam magam még a jelentkezéskor, hogy 2 óra 20 perc háztól házig, a vonatok modernek, gyorsak, Győr pedig gyönyörű, és gyalog is bejárható az a rész, ami nekem kell. Ez elméletben jól hangzott, aztán jött a valóság. Mint tudjuk, a tömegközlekedésnek 5 ellensége van: a 4 évszak és az utasok. Sokszor reggel 8-kor már lemerülve, szorongva estem be a suliba, ami aztán másnap estig ott is maradt, mint egy kéretlen vendég.

Milyen elrendezésű teremben lesz az óra?

Szinte mindig sikerült hátra leülnöm úgy, hogy legalább mellettem ne üljenek. (Ennek pár hónappal később elmosódott a jelentősége, addigra lettek ismerőseim.) Mikor már azt hittem, minden termet láttam, újabb és újabb helyszínekre csöppentem. Az egyik terem például, amibe 30-an préselődtünk be, annyira picike volt, hogy a tanárnő széke csak elfordítva fért be a tábla és az első sor közé. Viszont legalább volt benne egy zongora! Gondolom, fűtés helyett rakták be, mert cserébe az nem volt.

Tanárok

Abban maradtunk a fenn említett tanárnővel (egyetemi docens), hogy szólok az SNI státuszomról. Igen ám, de hogyan? Rettentő bénának éreztem azt, hogy óra előtt odalibbenek, elhadarom 2 mondatban, aztán kezdjen vele, amit tud. Ráadásul összesen 2 konzultációs alkalmam volt velük. (A helyzet megoldása később.) Összességében köszönettel tartozom mindegyikőjüknek, egy helyzetet leszámítva minden rendben volt.

Csoporttársak

A mi szűken vett csoportunk 29 főből állt. Még szeptemberben volt egy Önismeret c. kurzus, ez tulajdonképp egy egész napos ismerjük meg egymást alkalom. Mekkora ötlet!  Minden felsőoktatási intézménynek javaslom!

Az egyetemi órák random összeterelődött emberek csoportjából állnak — random olyan értelemben, hogy szinte nincs 2 óra, ahol ugyanazokkal ülnél egy teremben, hiszen nem mindenki tud ott lenni minden órán, és más csoportokból is járnak egy óratípusra diákok.

Szóval talán ez volt az egyetlen alkalom, amin ”muszáj” volt mindenkinek részt venni, mert ebből nem volt több, a teljesítés feltétele pedig a jelenlevés. Bár nem terveztem „kicsapni az auti kártyát”, olyan meghittre sikerült ez a nap, hogy amikor rám került a sor, pár mondatban elmondtam, ki vagyok, és mit csinálok. Utólag is azt mondom, nem döntöttem rosszul. Intelligens emberekkel voltam körülvéve, akik nem kerítettek túl nagy feneket a dolognak. Volt, akit kíváncsivá tett, emiatt odajött hozzám, és kérdezgetett, de picit sem volt bántó, pláne kirekesztő. A „nem is látszik rajtad” c. mondatra már rutinból válaszolom, hogy „rajtad sem, hogy neurotipikus vagy”. 😉

Október közepére lett egy-két ember, akivel jóba lettem, valamint az első perctől kezdve vállaltam a levelezőlista és közös mappa létrehozását, kezelését.

Majdnem vége

Október végén eljött az a pont, hogy felálltam, és Budapestig menekültem. Feladtam. Nem bírtam túltenni magam azon, hogy minden változik: a helyszínek, az emberek mennyisége körülöttem, az utazás miatti stressz, a folyamatos szorongás, és hogy egyetlen órán sem figyelek igazából, mert csak szorítom a padot, mechanikusan gépelek, és várom a szünetet. Élő halott voltam, folyton fáradt, levert, kudarcélményekkel tele. Tanulásról továbbra sincs szó, pusztán a fizikai kihívás terhelt túl.

Egy jókor jó hangerővel megfogalmazott mondat térített magamhoz. A lényege az volt, hogy ne csak tudjam a jogaimat, hanem éljek is velük. Kérjek segítséget abban, hogy megnézhessem a termeket előre. Kérjek segítséget abban, hogy a tanárokat egy ember értesítse körbe, ne kelljen óra előtt ezzel foglalkoznom. Merjem jelezni, hogy „kérlek, ne ülj mellém”. Merjek másokhoz csatlakozva utazni. Merjem megmondani, ha egyedüllétre van szükségem.

A folytatás pedig egy videóval következik az Autista Vagyok youtube csatornánkon.