Egyre többször keresnek meg minket (akár a YouTube csatornánkon keresztül, akár Viktort) azzal, hogy szerintük a párjuk – az esetek 90%-ban férjekről, férfiakról van szó – rajta van a spektrumon. És akkor hogyan tovább? Esetleg hogyan vegyük rá őt a diagnosztikus folyamatra?

Végleteket írok le, ezek között természetesen számtalan reakció előfordul, hiszen mindenki más! Sok múlik a másik és saját magunk ismeretén, a környezeten, amiben élünk, és hogy a két fél között kölcsönös-e a bizalom és a tisztelet.

Először tisztázzuk az alapokat. Mire eljutsz addig a pontig, hogy bárkinek meg merd említeni a gyanúdat, legyen az barátnő, rokon, szakember, (de még nem a párodnak), addigra alaposan utánanéztél. Olvastál néhány cikket, láttál néhány (dokumentum)filmet, videót. De valószínűbb, hogy hetek, hónapok óta elmélyülten foglalkozol a témával, ideértve a szakirodalmat is. Mert alapos vagy, nem akarod, hogy hülyének nézzenek, és mert őszintén segíteni akarsz.

Ha az egész onnan indult, hogy gondod van a párkapcsolatodban, de nem tudod megbeszélni a pároddal a problémáitokat – mert esetleg neki fel sem tűnik, hogy az gond lenne, akkor is vannak lehetőségeid.

Hosszas vívódás után, nagy levegőt véve odaállsz a párod elé.

„Szívem (drágám, Peti, Judit stb.), szerintem te is autista/aspergeres vagy! Hidd el, rengeteget olvastam erről, láttam xy filmet, és rengeteg dolog rád illik. Te sem tudsz szemkontaktust tartani, néha olyan illetlenül szólsz be, mindig kihúzod magad a társasági programok alól, anyukád is mesélte, hogy…”

A lista, a „bizonyítékok” sora végtelen, mint ahogy a megfogalmazás módja is lehet teljesen más – de ez az üzenete.

A) verzió: Averzió

Reakció 1:

    Menj a fenébe!

Nem biztos, hogy pont így lesz megfogalmazva a válasz, de ez lesz a lényege. Lehet, hogy egy legyintéssel elintézi a dolgot: nincs nekem semmi bajom, nem vagyok én (elme)beteg! Lehet, hogy válasz nélkül otthagy. Mindenesetre soha többet nem akar erről hallani.

Most őszintén, tedd a szívedre a kezed: ki akarna felnőttként egy ilyen címkét magának? Azok, akiknek nincs bővebb tudásuk erről az állapotról – miért is lenne, hiszen sosem került a látókörébe -, egyenlővé teszik az értelmi fogyatékossággal, esetleg a különc, ámbár életképtelen figurával (nem, nem írom ide, kire gondolok, mindenki tudja). Tehát falba ütköztél, amit nem érdemes piszkálni.

Ilyenkor a fontosabb kérdés nem az, hogy autista vagy sem, hanem hogy így is tudod-e szeretni ezt az Embert? Te magad viszont felkereshetsz olyan szakembert, akinek van némi rálátása a témára, de aki elsősorban neked tud segíteni abban, hogy tisztán lásd a saját szerepedet, megoldásaidat a kapcsolatotokban.

Reakció 2:

    Viszlát!

Persze sokan itt nem adják fel, jönnek a trükkök: megkérik a havert/anyukát/bizalmas rokont, hogy beszéljen már vele, hátha tőlük elfogadja. Vagy jönnek a „véletlenül” elől hagyott könyvek, cikkek szerte a lakásban, a monitoron „nyitva felejtett” Agymenők/Ben-X/Broen stb. Nem zárójelben jegyzem meg: ez a stratégia pont azért hibás, mert arra hajazol, ami egy autista személynek nem megy: megérteni a mögöttes szándékot. Hogy az a könyv azért van ott, hogy beleolvasson… Ennek a folyománya néha az, hogy az illető egyszer csak, látszólag ok nélkül kimenekül a kapcsolatból (un. burning bridges effektus). Lehet, hogy hónapok, lehet, hogy évek múlva, de már nem bírja elviselni azt a tudatot, hogy a párja „selejtként”, „hibás működésűként” gondol(hat) rá. A bizalom megtört, visszavonhatatlanul.

A diagnosztikai folyamatra sem fogod tudni rávenni. Mivel felnőtt ember, jogilag önálló és cselekvőképes, nem kényszerítheti senki – persze te megpróbálhatod rábeszélni, de egyetlen szakember sem lesz ebben partner (legalábbis őszintén remélem).

B) verzió: Boldogan élünk

Reakció:

    Járjunk utána!

Látszólag nem hall meg téged, nem vesz komolyan. De magától elkezd utána olvasni. Mert valahol már ő is hallotta, volt egy kis ahha-élménye ezzel kapcsolatban, de elfelejtődött. Vagy azzal, hogy felhoztad a témát, bátorságot kapott ahhoz, hogy szembenézzen egy esetleges „címkével”. A megértés motiválja, és az is, hogy szeret téged. Végül le tudtok ülni erről beszélgetni, ki tudtok alakítani egy jól menedzselhető életet.

Igen, ilyen történtet is hallottam! És ebben az esetben könnyen „rávehető” a diagnosztikai folyamatra.

C) verzió: Családunk van

Kicsit más az alapszituáció, mert már van autizmus spektrum zavarral diagnosztizált (közös) gyereketek. Ilyenkor felmerül a szülőben, hogy honnan örökölhette? (Az esetek döntő többségében veleszületett idegrendszeri másságról van szó, sokkal ritkább az agy bizonyos részeit érintő balesetek, műtétek következtében kialakuló autizmus.)

Mivel valóban több fiú érintett, mint lány, elsősorban az apára szoktak „gyanakodni”. Sokszor mesélik nekem a szülők, hogy először akkor kezdték magukban felismerni a tüneteket, amikor a gyermekük pont úgy viselkedett bizonyos helyzetekben, mint ők maguk tették annak idején. Akár az apa, akár az anya jut el ide, gyakori, hogy saját maga kezdeményezi a saját kivizsgálását.

Olyan is van, amikor a szülő elmegy egy-két ezzel kapcsolatos előadásra, és szépen lassan magára ismer. Nem fájdalommentes folyamat ez! Visszaérünk oda, hogy felnőttként szembesül valamivel, ami egész életében ott volt, de nem volt neki neve. Mert azt mindannyian kiskorunktól éreztük, hogy mások vagyunk…

A szerencsésebb eset az, amikor megnyugvás, megértés, tudni akarás követi ezt a felismerést.

És természetesen az sem ritka, hogy a szülő nem akar/tud/mer ezzel szembenézni. Ilyenkor ugyanaz van, mint az A) verziónál.

A genetika igen összetett és varázslatos dolog, simán lehet, hogy nagypapától, dédmamától jön. Számtalan oka lehet még a viselkedésének. Biztosat csak szakember fog tudni mondani, ha pedig valaki nem akar elmenni „agyturkászhoz”, azt nem lehet kényszeríteni.